1. fejezet---Egy vezér testamentuma

Hideg tél volt akkoriban... Cani érezte hogy a testét átjárja a borzongás. Lerázta nedves orráról a havat és a lejtő felé vette az irányt.Messze a távolban a nagy fenyőnél ismerős alakot pillantott meg. Mosolyra húzódott a
szája-ez csak Tiana lehet! Előreiramodott a hóban, ami csak úgy porzott körülötte.Boldogan kurjongatva vágtatott a szuka felé. Ám mikor meglátta Tiana arcán a mély fájdalmat és a komorság sötét fátyolát, a szívébe jeges félelem markolt.
-Tiana!-kiáltotta és a szíve hevesen vert mit fog hallani...
-Amitől féltünk, bekövetkezett-mondta Tiana, és hangja nem volt több rekedt
suttogásnál.-Az apám...
-Soto!-suttogta Cani dermedten majd villámként száguldott a barlangok irányába. Útközben elsodorta Talahót aki morgott valamit a pimasz fiatalokról, ám Cani se látott se hallott... Azonnal Soto barlangjába
rontott. Shakila ott volt és a növényeit rendezgette. meghallotta Cani érkezését és felnézett. Mélybarna szemében gyász és fájdalom ült.
-Me..g...ha..lt...?-hebegte Cani, mire Shakila nemet intett. "Még nem", formálta a szájával a szavakat némán, és szemében részvéttel a haldokló vezér felé nézett, aki nagyon halkan és reszelősen lélegzett. Cani attól félt hogy zokogni kezd ezért összepréselt ajakkal bólintott. A gyógyító lassan felállt, és fáradtan kifelé indult hogy megvigye a hírt: a vezéren nem lehet segíteni. Elhaladtában bundája súrolta Caniét, így is bátorítva őt.Cani nagyot nyelt és közelebb lépett. Leült a vég felé járó vezér előtt, és csendesen szemlélte, hogy így őrizze meg emlékeiben. Ilyen nyugodtan és békésen. Végignézte a láztól nyirkos, ráncos, öreg homlokot, a csapzott, tépett szürke bundát, a hatalmas mancsokat, és a megfárdadt végtagokat. Cani emlékezett rá hogy ezek a most ernyedten heverő mancsok hogy vágtak rendet az ellenség között, és a most már reszelős hang hogy parancsolta rendre aleghangosabb bajkeverőket is. A szeme sarkában könycsepp jelent meg és lefolyt a bal arcán. Soto többet jelentett neki mint bárki más a világon. Árva kölyökként csakis Sotótól kaphatott szeretetet.. Ekkor egy reszelős lélegzetvétellel egyetemben Soto lassan kinyitotta a szemeit-
-Soto!-kiáltott ujjongva Cani.
-Sssss...-intette csendre halkan Soto és a fejét visszaejtette a padlóra. Cani döbbenten bámult. Rosszul esett neki hogy így aggódott, Soto meg lepisszegi. Soto ekkor újra megszólalt, egy köhögés kíséretében.
-Cani, édes fiam-zihálta-Te vagy az? -Cani döbbenten nézett. Soto szemei mindvégig rajta voltak!
-I...igen-mondta
-Fiam, világos van?-sóhajtott Soto. Minden szó olyan volt mintha ki kéne préselnie magából.
-Hiszen vakít a hó, Soto!-mondta ijedten Cani-Hát nem látod?!

-Nem-mondta szomorúan Soto-Én már nem látok többé...A méreg...az összes fényt elvette tőlem, fiam...Nem maradt már bennem semmi...
Cani iszonyodva bámult a vezérre aki halkan folytatta.

-Na de idehallgass Cani fiam...Minket elűzhettek, de...A falkánkat...soha, hallod? Soha nem veszik el...-görcsösen köhögött és folytatta-Küzdöttem...A méreg erősebb lett és...én gyenge vagyok...legyőzött...-újra köhögött és vér jött ki a torkán.
-Soto, nem szabad beszélned, pihenj!- kiáltotta Cani, és gyengéden eligazította nevelőapja fejét. Soto szeme csukva maradt és pár percig mozdulatlanul, szaggatottan lélegzett, majd újra beszélt.
-Meghaltunk...megöltek minket...látom...Sok a vér és holtan heverünk...Mindenkit látok-nyögte Soto haláltusájában.
-De hisz élünk, Soto! Vakít a hó és mindenki teszi a dolgát...Hisz nem látod? Nem hallod?-kérdezte Cani sírva.
-Cani...Menj el innen...Menekülnöd kell mert ez a falka egyetlen biztos reménye...Tarts ki! A fiam vagy, ez a dolgod...
-De hisz én nem vagyok az örökösöd!-mondta Cani-Ez a lányod dolga!
-A lányom nem fog megmenekülni-nyögte Soto-És én...én is borzalmas dolgokat tettem...Ugye...megbocsátod?-sírta Soto, de már nem Caninak, hanem valahova a messzeségbe.-Igen, persze-nyugtatta Cani-Mindenki megbocsát, csak pihenj, az ég szerelmére!
Soto Canira fordította lázban forgó szemeit.
-Légy erős, Cani...-majd egy nagy köhögőroham kapta el és a földön vonaglás közben felordított-
-SOATH'LA SEH ERAM!-, aztán elernyedt és végképp mozdulatlan maradt.
-Soto?-kérdezte Cani, és közelebb lépett. A mellkasára hajtotta a fejét. Semmi.
-Nem lélegzik!!-ordított Cani-Nem dobog a szíve!!
És szívéből jőve vonított, beleadta minden fájdalmát, veszteségét. Az üvöltésre berohant a gyógyító,Shakila, Tiana, meg még pár farkas, de Canit nem érdekelték. A tehetetlen düh és keserűség könnyei ömlöttek az arcán és fájdalmasan zokogott.-
-Ne...Soto...SOTO...SOTO!!!